1. rész / A múlt fájó évei.../

"A fájdalom a maga különös módján mindenkiből új embert csinál."

Grégoire Delacourt 

A nevem Isabella Anne Jones, 16 éves vagyok. 6 éves korom óta egy árvaházban lakom. Anyám meghalt, de még a betegsége alatt elvettek tőle és bezártak ide, apámat sosem ismertem, anyámat csak néha kérdeztem hogy ő hol van de mindig csak annyit mondott hogy egy katona volt és a nevét sem tudja. Szóval igen, egy egy éjszakás kaland eredménye vagyok én, nem terveztek, nem vártak, talán nem i szerettek míg meg nem születtem. Viszont azután anyám mindent megtett értem. Neki hála sosem szenvedtem hiányt semmiben. Szeretett engem és valószínűleg mindentől meg akart óvni ezért nem mondta el mikor kiderült a betegsége, bár kicsi voltam, azt már tudtam hogy ha valaki súlyos beteg az a mennybe kerül.

Egy nap, mikor haza értem az iskolából két nő várt rám. A ruháim már be voltak pakolva és a kedvenc alvós mackóm. Elvittek, és anyám nem akadályozta meg, akkor nem tudtam miért és ezért haragudtam rá. Sosem jött be meglátogatni, sosem érdeklődött irántam. Bekerültem 40 korombeli gyerek közé , egy teremben tízen aludtunk. Az árvaháznak egy egy szintjét foglalták el a gyerekek korcsoportok szerint. A földszinten voltak a kisbabák és ahogy korban nőttek éveink száma, úgy haladtunk az emeleteken felfelé. Én a harmadik emeleten voltam. Fölöttünk még volt 3 emelet és a tető amit ráccsal vontak köre.Az ablakok szintén be voltak rácsozva, egyfajta börtönben éltünk.

Egy nap megfogták a kezem és elvittek engem. Egy kórházba mentünk, anyámhoz. Egy fehér szobában feküdt egy ágyon, körbevéve gépekkel. Amik csipogtak. Megfogta a kezem és bocsánatot kért majd sírni kezdett. Nem értettem, nem tudtam miért vagyunk ott, nem értettem hol volt addig az anyukám, miért hagyott magamra, miért küldött idegenekhez. Megöleltem de akkor még nem is sejtettem hogy akkor fogom utoljára megölelni hogy akkor látom utoljára. Sírt, és én is sírtam mert ő szomorú volt, ez rosszul esett, azelőtt sosem láttam így... Egyszer csak lehunyta szemeit és elaludt, vagyis ezt mondta a gondozónőm aki végig mögöttem állt. Még adtam anyának egy puszit, mert azt mondták hogy mennünk kell Ott nem mondták el hogy mi történt, csak másnap mikor felébredtem. Azt mondták elment, meghalt, a mennyben él tovább. Én csak sírtam, tudtam mi az a halál, tudtam hogy ez azt jelenti, hogy többé nem láthatom őt. Adtak egy napot, aznap nem kellett iskolába mennem. Csak ültem az udvaron a nagy tölgyfa alatt és sírtam miközben a mackómat szorítottam magamhoz, a macit amit anyától kaptam. Aznap nem ettem és nem beszéltem senkivel, csak csendben elaludtam. Másnap már mentem iskolába, nem mondtam el senkinek, magamban tartottam, évekig magamban tartottam, csak annyit beszéltem amennyit muszáj volt.

8 éves voltam mikor először örökbe fogadtak. Egy kedves házaspár jött értem, volt már két gyerekük, egy fiú és egy lány. A gondozók előtte felvilágosítottak hogy hálásnak kell lennem amiért végre magához vesz valaki. Hogy örülhetek hisz lesznek szüleim, testvéreim, csak bólintottam, nem érdekeltek én csak anyát akartam. Mint később kiderült én sem érdekeltem őket. Már azt sem értettem miért kellek én nekik, még csak nem is beszélgettek velem, csak rám mutattak. Honnan tudták hogy engem akarnak, hogy én kellek nekik? Hát sehonnan, nem tudták, nem is érdekelte őket. Mikor “haza” értünk hozzájuk a földszinten kaptam egy kis szobát, egy olyan kamra szerűt. Sötét volt, mindössze egy kis ablak volt benne ami alig eresztett be fényt és levegőt. Volt még benne egy kisebb ágy és egy szekrény, meg egy szék, egy faszék amit úgy tákoltak össze. Azt mondták az lesz az íróasztalom, vigyázzak rá. Kioktattak hogy ne fogyasszak sok vizet és áramot mert az pénzbe kerül, ha sokat használom nem lesz hasznuk belőlem. Nem mehettem fel az emeletre ahol a többiek laktak, és az udvaron is csak egy órát tölthettem amíg megetettem a kutyát és összetakarítottam utána.

A “testvéreim” gorombák voltak. Egy ikerpár akik ugyan külsőre nem hasonlítanak egymásra, belsőre annál inkább. Mindketten bunkók voltak, csúnyán beszéltek, a szüleiket cselédnek nézték, akik persze mindent megtettek és ugrottak az első füttyentésre. 10 évesek voltak, vagyis két évvel idősebbek mint én és termetre is legalább kétszer akkorák. Sokszor megütöttek, még akkor is ha nem tettem semmit, ha nem beszéltem, mindig volt valami amibe bele köthettek. Miután a szülők rákérdeztek miért ütöttek meg azt mondták rosszalkodtam, vagy fellopóztam az emeletre és elvettem a játékaikat, ilyenkor volt hogy az “ anyukámtól” is kaptam egy pofont.

Nem éreztem igazságosnak de sosem szóltam emiatt, tudtam hogy csak többet kapnék.

Depressziós lettem, alig ettem, nem tanultam, nem beszéltem senkivel. Folyton csak a kék, zöld vagy épp lila foltjaimat takargattam. Egyik nap mikor kijöttem az iskolából láttam a régi iskolabuszt amivel az árvaházból vittek a suliba. Rajta ültek a gyerekek akiket ismertem, akiket szerettem, a barátaim, az a kevés aki volt. Ekkor már féléve bántalmaztak és 8 hónapja éltem az új “ családommal” . Elindultam arra amerre a busz ment és ugyan el tévedtem de estére az árvaházhoz értem. Becsöngettem, nem gondolkoztam. Az a gondozó nyitott ajtót akit szerettem is valamennyire. Mikor meglátott nem értette mit keresek ott, de beengedett. Ahogy ott le tettem a táskám levettem a pulóverem és ahogy meglátta a sebeket és a foltokat a testemen megértette. Hívta az igazgatót majd az orvost, megvizsgáltak és kikérdeztek. A gyámhivatal egy hónap múlva adta ki a határozatot miszerint elvesznek a “családomtól”, és visszaküldenek az árvaházba. Bár már az alatt az egy hónap alatt is ott laktam csak addig ideiglenes címszóval amíg nem döntenek a sorsomról.

A következő 3 év nyugodtan telt, nem kellettem senkinek. Csendes gyerek voltam, és ugyan sokszor jöttek házaspárok, én nem nyitottam feléjük, azt hitték befordultam, hogy depressziós vagyok, és nekik nem kell olyan gyerek aki egyszer pszichopata sorozat gyilkos lesz. Nekik egy bájos kislány vagy kisfiú kell aki folyton jókedvű és bájosan mosolyog. Sosem értettem hogyan lehetnék jókedvű mikor ott élet, mikor árva vagyok , ennek örülnöm kellene talán? Ezt nem tudtam értelmezni.

12 éves voltam mikor újra magukhoz vett egy család, de ott nem is törtem magam, csak voltam. Ha kérdeztek válaszoltam, ha nem hát nem beszéltem. A házaspárnak 3 fiú gyereke volt, a legkisebb 3 éves volt, rá sokat kellett vigyáznom. Volt egy velem egykorú és egy 15 éves. A két nagyobb fiú folyton piszkált. Pont nyári szünet alatt vettek magukhoz, a szülők dolgoztak, a szomszéd figyelt ránk. A fiúk pedig kihasználták hogy a szomszéd néha elalszik mert már nem volt fiatal. Olyankor tapogattak és mutogatták az “izmaikat”, sosem láttam izmot rajtuk és ezt meg is mondtam nekik. Akkor a nagyobb, Peter letolta a nadrágját , és megláttam azt, azt amit azelőtt soha. Elszaladtam.

Ezt a nyár alatt többször megismételte, én próbáltam tudomást sem venni róluk. A szülők mindig este értek haza, nem foglalkoztak a kölykökkel. Vacsoráztak és lefeküdtek, a picit magukkal vitték. Mi hárman már nagyok vagyunk, mondván, eltudjuk magunkat látni. Igen ez igaz volt, de sokszor féltem fürödni is mert a fiúk kukkoltak. Egy tanévet töltöttem ott, folyamatosan megaláztak mind szavakkal mind a viselkedésükkel.
Egyszer tovább fajult a dolog a mutogatásnál, azt akarta hogy megfogjam és simogassam, hogy vegyem a számba. 13 éves voltam, azt mondta más országokba ilyenkor már gyereket szülnek, és hogy ő az apja újságaiban olvasta hogy a nő dolga hogy kielégítse a férfit és látott képeket. Azt akarta velem is csinálni. De én elbújtam a szobámba. Az “ anyánk” egy nap bejött a szobámba és kikérdezte a leckét, én pedig felmondtam, majd elmondtam neki mit tett Peter. Dühös lett, azt hittem a fiára, de nem, én húztam a rövidebbet, felkapta a vonalzót az asztalról és arcon csapott vele, majd a földre lökött és rázni kezdett, miközben kiabált. Bejöttek a fiúk. Sírva könyörögtem Peternek hogy mondja el hogy igazat mondtam de ő csak nézte ahogy az anyja üt vág majd kiment. Mire megnyugodott és abba hagyta ütlegelésemet a földön fekve zokogtam. Vérzett a szám, fájt a fejem, nem tudtam mozdulni Mindenem sajgott, de leginkább a karom és a bordáim, rázott a hideg. Ekkor jött meg az “ apánk”. Ő sosem bántott, sőt, próbált kedves lenni, de otthon “ anyánk “ viselte a nadrágot. Mikor meglátott a földön egy darabig csak nézett majd közelebb jött és felrángatta “ anyát” majd megrázta. A nő nagy nehezen észhez tért majd lenézett rám és kiszaladt. “apa” letérdelt mellém majd elővette telefonját és felhívta a mentőket, elmondta mi történt és kért egy kocsit. Én csak bámultam őt. Ahogy eltette telefonját megfogta a kezem mire feljajdultam. Engedett fogásából de nem eresztette el teljesen.

- Ne haragudj rám.- suttogta mire csak pislogtam egyet.- Sosem védtelek meg, pedig te nem ezt érdemled. Kérlek bocsáss meg nekem.- mondta könnyes szemekkel.

- Nem haragszom.- válaszoltam halkan mire elmosolyodott.

- Köszönöm. Mit tegyek, mit szeretnél?

- Engedjenek vissza az árvaházba, én...én oda tartozom, nem akarok itt lenni, sajnálom.- mondtam mire ő bólintott.

- Oké, megértem, a kórházból felhívom őket. Be mehetek veled?- kérdezte

- Igen.- válaszoltam egyszerűen.

Hamarosan megérkeztek a mentősök és óvatosan felfektettek az ágyra és kivittem. Tom aki az apánk volt beült mellém és csak bámult.

A kórházban megvizsgáltak, meg röntgeneztek , kikérdeztek majd befektettek. Mindent elmondtam az orvosnak, ott volt Tom is. Az orvos közölte vele hogy az ilyen eseteket jelenteni kell, miután súlyos testi sértéssel vádolta meg Tom bólintott.

Vallomást tettem másnap reggel, ott volt Tom is és ő is így tett, ő tette meg a feljelentést a felesége ellen és magát is bűnösnek vallotta amiért sosem törődött velem, bár ez inkább nekem szólt mintsem a rendőröknek.

Pár nappal később visszaszállítottak az árvaházba, immár egy emelettel feljebb kerültem. Már 13 éves voltam, közeledtem a 14-hez, sokan voltak azok közül akikkel még azelőtt laktam egy szinttel lejjebb így nem volt olyan rossz a vissza illeszkedés.

Tom bejött néhányszor meglátogatni, elmondta hogy “anyát” letartóztatták és 3 évre bűntették amit egy börtönben kell letöltenie. Tom beadta a válási papírokat és ő neveli a gyerekeket, már nem félt határozottnak lenni. Összesen 4-szer látogatott meg, és a negyedik alkalommal egy nyakláncot is kaptam tőle egy nagyon szép medállal ami egy kereszt volt. Azt mondta Isten vigyázni fog rám és hamarosan megtalálom a helyem a világban, mert megérdemlem majd megölelt és elment. Többé nem láttam. New Yorkba költöztek új életet kezdeni.

Ekkor már nem akartam több családhoz kerülni, ott akartam maradni egészen addig amíg betöltöm a 18 éves kort mert akkor kötelezően el kell hagynom az árvaházat. Már nem akartam új embereket megismerni, már nem érdekelt, nem akartam újra beilleszkedni, vagy megpróbálni azt tenni. Féltem az ismeretlentől, jobban bíztam az árvaházban, és ami kellett az ott volt velem, az alvós mackóm amit még édesanyámtól kaptam.