2. rész /Egy új kezdet.../

"Valahányszor szívből átölelünk valakit, egy nappal meghosszabbodik az életünk."

/Paulo Coelho/





Ahogy vissza kerültem az árvaházba nyugalom költözött lelkembe. Minden amit addig átéltem kitörlődött a fejemből, tudtam hogy biztonságban vagyok. Elkezdtem jobban tanulni. Nem sokkal később egy zene iskola felajánlott egy kicsit rozoga de használható zongorát az otthonnak. Jött egy zongora tanár is aki minden héten háromszor tanítgatott minket, vagyis azt akit érdekelt. Fura mód addig nem is gondoltam rá, talán mert lehetőségem sem lett volna de akkor jelentkeztem és jól ment a tanulás. A gondozóm nagyon büszke volt rám és ez örömmel töltött el.



Eltelt két hosszú év. Már gimnáziumba jártam, és épp a 16. szülinapom közeledett. A zongorázás nagyon jól ment, a kisebbeket már én is taníthattam. Elkezdtem verseket írni, szerettem, mert kitudtam adni magamból kusza gondolataimat. Kiüríthettem a fejem.

Születésnapom után egy héttel, bejött a gondozó és kérte hogy készüljek fel mert ma jön két házaspár aki megnéz minket. Kifejezetten lány gyermeket kerestek.

Nem értettem én minek kellek. Már elmúltam 16 éves ki akarna örökbe fogadni engem, ugyan kinek kellenék én. Mindenki kisgyereket akar, akit babusgathat, akivel játszhat, akit szeretgethet...

Délután 4 óra volt. Mind bent ültünk a nagy teremben. Én a kisebbekkel játszottam, mindenki foglalkozott valamivel. Az igazgatónő lépett be a szobába, majd mögötte két házaspár. Mindkét páros kedvesnek tűnt. Félve néztek rajtunk végig, különösképp ez egyik hölgy akivel mikor összeakadt tekintetünk elmosolyodott. Tekintete szeretetet sugárzott, megértést és biztonságot. Lehajtottam a fejem és elfordultam. Tovább játszottam Emily-vel a 4 éves kislánnyal. Egyszer rájuk néztem. Mind vizslattak minket, közben az igazgató nővel beszélgettek aki nagy bele éléssel magyarázott. Úgy éreztem magam mint egy kirakatban lévő eladó termék. Úgy vizsgálgattak minket, nézték milyen hibáink lehetnek, jól szemügyre vettek, miközben a párok sugdolóztak is egymásnak. De ezt már megszoktam. Hetente van ilyen kis gyülekező, de mindig csak a legkisebbeket fogadják örökbe.

- Annie...- hallottam meg a nevem mire lassan hátrafordultam és felálltam. Az igazgatónő elmosolyodott.- Nincs kedved játszani nekünk valamit?- utalt a zongorára mire én nyeltem egy nagyot és bólintottam. Szép lassan, egyáltalán nem magabiztosan elindultam a zongorához. Ahogy leültem kiraktam a kottákat és az igazgatónőre néztem aki csak bólintott. Elkezdtem zongorázni és csak a kottákat figyeltem. Kizártam mindent és mindenkit nem gondoltam semmire, csak átéreztem a zenét. Ahogy a végén felálltam mindenki tapsolt majd ahogy lecsendesedtek a helyemre mentem.

Ismét sugdolózni kezdtek, tudtam hogy rólam beszélnek, láttam a gesztusokból, a grimaszokból. Az egyik nő csak rázta a fejét hogy nem. Túl idősnek talált, valószínűleg ő egy kislányt akart, akit babusgathat, öltöztethet, akinek a haját fonogatja majd . A másik nő rám nézett. Ismét összeakadt tekintetünk. Nem tudtam mire gondol. Megfogta férje kezét aki szintén rám nézett majd intett egyet és mosolygott. Elmosolyodtam. Hirtelen fura érzésem támadt, mintha valami különös nyugalom öntötte volna el testem. Elfordultak majd mindkét házaspár az igazgatónő kíséretében elvonult.

- Jól van lányok, szabad foglalkozás, kilehet menni az udvarra is.- mondta Susan, az egyik felügyelő tanár. Mind megindultunk de ahogy haladtam el mellette elkapta kezem és félrehúzott.- Te maradj Annie, az igazgatónő szeretne veled pár szót váltani.- mondta mire csak bólintottam. Nem tudtam mit akarhat mondani, talán rossz darabot választottam, vagy mit csinálhattam rosszul?

Ahogy Susannal elindultunk az igazgatóhoz végig morzsolgattam a kezem, ideges lettem, és féltem hogy leszúrást kapok. Ahogy kinyílt az ajtó Susan bátorított hogy lépjek be. Így is tettem, azonban bent nem csak az igazgató nő várt.

- Annie, gyere csak.- mondta az igazgatónő mikor megtorpantam. Szó nélkül beléptem majd megálltam előttük. A házaspár előtt akik olyan kedvesen néztem rám az imént.- Ő itt Isabella Anne Jones.- mondta mire a pár rám nézett és a nő nyújtotta a kezét.

- Szia, én Denise Jonas vagyok, ő pedig a férjem Kevin. Nagyon örülünk, hogy megismerhetünk.- mondta mire kezet fogtam velük.

- Én is örülök.- mondtam halkan.

- Nagyon szépen zongorázol.- mondta a férfi mire elmosolyodtam.

- Köszönöm, sokat szoktam gyakorolni.- mondtam halkan.

- Annie, Mr. És Mrs. Jonas szeretne téged örökbe fogadni.- mondta az igazgatónő mire nekem elkerekedtek a szemeim és hirtelen azt sem tudtam kire nézzek.

- Engem, de én már 16 éves vagyok. Miért engem, mindenki kisebb gyereket akar.- mondtam mire a Jonas házaspár csak mosolygott.

- Igen, tudjuk de van benned valami ami megfogott minket. Mi nem kifejezetten kislányt akartunk, tudod már van 4 nagy fiam, és mindig is vágytam egy lányra, de sajnos nem adatott meg hogy kislányt szüljek.

- De miért én, nem értem.- mondtam halkan.

- Mert ahogy a szemedbe néztem éreztem valamit, olyan volt mintha már ismernélek téged, mintha régóta ismernénk egymást és senki másnál nem éreztem ezt. Szeretném ha nem kételkednél bennünk, nincs semmi rossz szándékunk, egyszerűen csak szeretnénk neked esélyt adni egy jobb életre, és szeretnék egy lányt akivel csupa lányos dolgot csinálhatok, akivel lányos estéket tarthatunk és fagyizhatunk amíg csak bírjuk.- mondta a végét nevetve.

- Ez jól hangzik.- mondtam mosolyogva. Fura mód bizalmat keltett bennem ez a nő. Nem féltem tőle, nem rettegtem tőlük.

- Nem akarjuk rád erőszakolni magunkat, az igazgatónő mesélt az eddigi családokról akik magukhoz vettek. Szeretnénk ha megbíznál bennünk. Szokjunk össze, csináljunk néhány közös programot, ismerjük meg egymást egy kicsit és utána ha te is akarod, szeretettel fogadunk örökbe. Mit szólsz?- kérdezte a férfi.

- Jó lenne.- mondtam és hirtelen nagyon elérzékenyültem. Arcomon végig folyt néhány könnycsepp amit rögtön észrevettek.

- Ohh, drágám, ne sírj.- léptek közelebb majd magához ölelt a nő.- Ne sírj...minden rendben van.- mondta mire csak bólintottam majd ahogy elengedett megtöröltem az arcom.

- Jól vagyok, csak olyan hihetetlen ez az egész.- mondtam vékony hangon.

- Pedig muszáj leszel elhinni.- mosolygott.- Na jó, mi most elmegyünk. Holnap reggel pedig érted jövünk és elmegyünk valahová így hármasban, rendben?- kérdezte a nő.

- Rendben, Mrs. Jonas.- bólintottam.

- Szólíts csak minket a keresztnevünkön, csak Denise és Kevin, oké?

- Rendben.

Miután elmentek az igazgatónő gratulált majd felmehettem a szobába. Leültem az ágyamra és csak néztem a szemben lévő falat.

- Annie, jól vagy?- ült le mellém Sarah a legjobb barátnőm..

- Igen, persze, csak olyan történt velem amiről nem is álmodtam.- mosolyodtam el.

- Mit mondott az igazgatónő, Susan azt mondta hozzá kellett bemenned.

- Igen, ott voltam. Az egyik pár örökbe akar fogadni.

- Téged? Ez komoly? De nem is örülsz?- mondta izgatottan.

- Igen, de én el sem merem hinni, nem merek örülni sem. Tudod hogy az elmúlt két évben lemondtam arról hogy örökbe fogadnak még.

- De megtörténik, mégis megtörténik, ennek örülnöd kéne. Neked esélyed van új életet kezdeni. Egy teljesen új kezdet ez neked. Magad mögött hagyhatod az árvaházat az elmúlt 10 évet. Tanulhatsz, lesz egy családod akik vigyáznak rád, akikre számíthatsz, neked már nem kell aggódnod hogy mi lesz veled 2 év múlva, hogy hol fogsz lakni, hogy fogod eltartani magad.- fogta meg a kezem.- Én bármit megtennék azért hogy újra legyen családom.- mondta halkan a végét.

- Tudom Sarah, tudom.- öleltem magamhoz.- És igazad van, szerencsés vagyok hogy ez megtörténik velem. De az lehetetlenség hogy elfelejtsem az elmúlt éveket, mert az azt jelentené hogy titeket is elfelejtelek és az kizárt. Te voltál az első akiben megbíztam itt, te vagy a legjobb barátnőm.

- Köszönöm.- mondta majd elmosolyodott.- Na jól van, mesélj milyen az új családod?

- Kedvesek, a szülők neve Denise és Kevin, mindketten nagyon kedvesek, ha a szemükbe néztem úgy éreztem bízhatok bennük. Tudod olyan megmagyarázhatatlan fura érzés ez. Ahogy Denise ma megölelt biztonságban éreztem magam, mintha már rég ismerném őket és tudtam hogy vigyáznak rám. Lehet hogy butaság de így éreztem.

- Nem butaság.

- Holnap elvisznek valahová, azt mondták szeretnék ha jobban megismernénk egymást, ha megbíznék bennük.- mondtam

- Ez nagyon jó, látszik hogy tényleg szeretnének megismerni és nem csak pénz miatt akarnak magukhoz venni vagy hogy takarítónőt csináljanak belőled, emlékszel Mary esetére, csak azért mert félig mexikói azt hitték bármit megtehetnek vele.

- Igen, tudom. Ja és már van 4 gyerekük, mind fiú és elvileg már felnőttek, Denise azt mondta van 4 nagy fia, gondolom már kirepültek a családi fészekből.- mondtam.

- Hű...négy báty, lesz aki megvéd az olyan fiúktól akik csak kihasználnak. Na és mond, mi van ha azt akarják hogy vedd fel a nevüket, belemennél?- kérdezte Sarah ami igazából még eszembe sem jutott.

- Jó kérdés, bár nem hiszem, nagyon hasonló a nevünk.

- Miért mi a nevük?

- Ummm, úgy mutatkoztak be hogy Denise és Kevin Jonas, szóval csak egy betű az eltérés.- mondtam mire Sarah csak bámult.- Mi az?

- Jonas? Ez a nevük?

- Igen, ezt mondták.

- Oké, te szoktál pletyka lapokat olvasni?

- Nem igazán, tudod hogy egy regényt többre értékelek, engem nem érdekelnek ezek a sztár pletykák.

- Oké, ha nem tévedek te egy zenészekkel teli családba fogsz kerülni.

- Mi? Miről beszélsz?- kérdeztem értetlenkedve mire ő megfogta kezem és levitt a földszintre a számítógép terembe. Leültünk egy üres géphez és bepötyögte a Jonas nevet mire kidobott 3 helyes srácot.- Oké, mi van ezekkel a fiúkkal?

- Ők a testvéreid. Vagyis azok lesznek hamarosan.

- Ne szórakozz már Sarah.

- Ne? Akkor tessék.- mondta majd beírta a Denise Jonas nevet és kidobta a fiúkat is illetve Deniset is és egy közös képet is, és ott volt az apjuk is, és volt egy fiatalabb fiú is, aki kb velem egy idős volt. Szóval ezért volt ilyen ismerős ez a név...

- Sarah ez azt jelenti hogy...

- Igen, azt jelenti hogy egy sztárokkal teli családban fogsz élni hamarosan. Ott van Kevin, ő a legidősebb, már van felesége és egy kislánya. Joe zenél, Dj próbál lenni, több kevesebb sikerrel és Nick, ő aktívan zenél, filmezik, sorozatokban szerepel, turnézik, ott van a toppon. Frankie a legfiatalabb, 15 vagy 16 éves, róla kevesebbet lehet hallani, ami szerintem nem is baj. A három nagy fiú sokáig egy bandát alkotott, voltak jó számaik, néhány, bár nem az én stílusom a zenéjük.- adott rövid ismertetőt a családról majd kilépett a gépből és felém fordult.- Nos azt remélem tudod hogy mostantól fenekestül felfordul az életed..- mondta mire én nem szóltam semmit.

- Jobb lesz ha lefekszem.- mondtam majd felálltam és felsétáltam. Nem tudtam mit gondoljak, én nem igazán tartozom közéjük. Mit keresnék én ott?


Reggel ahogy felébredtem rögtön készülődni kezdtem. Fogat mostam, a hajamat feltűztem és nyár lévén egy egybe ruhát vettem fel. Utána lementünk reggelizni és épp hogy csak végeztem az igazgatónő már hívatott is. Ismét Susan kísért oda és ahogy beléptem mindenki mosolyogva nézett rám.

- Jó reggelt.- köszöntem.

- Jó reggelt Annie.- köszöntek Denise-ék.

- Annie, már mindent megbeszéltünk. Mr és Mrs. Jonas kérte hogy a hét minden napján elvihessenek különböző programokra és ha utána úgy érzed és akarod elindulhat az örökbe fogadás. Rendben?- kérdezte az igazgatónő mire bólintottam.

- Igen, értem.- mondtam

- Akkor mehetünk is.- mondta Denise miközben átkarolta vállam.

- Viszlát Mrs. Jackson.- köszöntem el majd elindultunk.

- Nagyon csinos vagy, ez a ruha nagyon illik hozzád.- mondta Denise.

- Köszönöm szépen.

- Arra gondoltunk hogy elmehetnénk az állatkertbe, közben megebédelnénk és a többit meg időközben kitaláljuk, jó?- kérdezte Kevin miközben kinyitotta nekem a kocsi ajtót.

- Jó lesz.- mondtam mosolyogva

Egész úton az járt a fejemben hogy miért akarhatnak engem örökbe fogadni, mi ebből a hasznuk. És zavart hogy nem tudom.

- Meg is jöttünk.- fordult hátra Denise majd kiszállt. Kevin kinyitotta nekem az ajtót de én nem mozdultam.- Baj van Annie?- állt meg előttem.

- Tudom.- mondtam

- Mit tudsz drágám?- kérdezte Denise értetlenül.

- Hogy kik maguk és hogy kik a gyerekeik.- mondtam mire egymásra néztek.

- Oké, mi elakartuk mondani, de azt gondoltuk hogy napközben mikor kicsit oldottabb lesz a hangulat jobban fogadod majd. Ne haragudj, nem akartunk becsapni téged.- mondta Denise.

- Minek kellek én maguknak?- kérdeztem komolyan.

- Ne gondold, hogy bármi hátsószándékunk van , csak annyi amit tegnap elmondtam. Az, hogy a fiúk híresek nem jelent semmit. Mi próbálunk a háttérben maradni. Teljesen normális életünk van, mindketten dolgozunk, Frankie most kezdte a középiskolát.

- Értem, szóval akkor maguk nyugiban élnek, nincsenek fotósok, nincsenek cikkek?- kérdeztem halkan.

- Nincsenek, nálunk teljes nyugalom van.- mondta Kevin mire én elmosolyodtam.

- Akkor jó, én nem szeretném úgy élni az életem hogy mindig tudják mit csinálok. Mindig is egy nyugodt életre vágytam, egy családra, egy házra ahol biztonságban vagyok, ahol azokkal élek akiket szeretek. Egy olyan életre ahol azt csinálok amit akarok és oda megyek ahová akarok anélkül hogy mindenki tudná.- mondtam halkan.

- Emiatt nem kell aggódnod, velünk ilyen életed lehet. Kevin, a legnagyobb fiúnk is erre az életre vágyott, mióta megszületett a kislánya azóta nagyon keveset szerepel nyilvánosan. A másik két fiúnk, nos ők még kiélvezik a fiatalságukat.- mondta Kevin mosolyogva majd nyújtotta a kezét amit megfogva kiszálltam a kocsiból.



A következő napok jól teltek, mindennap találkoztam Kevinékkel, sőt az utolsó két nap Frankie is eljött. Kedves fiú, jól kijövünk. Sokat mesélt az életéről, hogy milyen volt felnőni a fiúk mellett, semmi negatívat nem mondott, sőt, elég pozitívan nyilatkozott.

Pénteken mikor visszamentünk az árvaházba az igazgatónővel beszélgettünk. A papírmunkák nagy részét már elvégezték, még néhány hiányzó dokumentum volt amit Denise-éknek be kellett mutatniuk és aztán elvihetnek. Egy hetet beszéltünk meg. Azt mondták munka miatt vissza kell menniük Los Angelesbe, illetve beszerezni a dokumentumokat de következő pénteken értem jönnek és haza visznek magukkal.

Mikor azt mondták hogy akkor már az új szobámban alhatok nagyon boldog voltam, igazából még semmi nem tett ennyire boldoggá, mint a tudat hogy ismét van családom.

Csütörtök este...


Már egy ideje elkezdtem a csomagolást. Már majdnem mindent eltettem a bőröndömbe mikor a kezembe akadt az alvós plüssöm amit még anyától kaptam. Ahogy magamhoz öleltem elmosolyodtam. Anya jutott eszembe, ugyan az arcára már alig emlékeztem, annyi év után elhalványult az emléke. Persze ugyanúgy szerettem és hiányzott de már csak nehezen tudtam felidézni, hogy hogy nézett ki.

- Annie...- hallottam meg gondozóm hangját.

- Ms. Preacher...- álltam fel.

- Ülj csak le.- mosolygott majd helyet foglalt mellettem.- Látom már majdnem végeztél a csomagolással.

- Igen, de még így is alig merem elhinni hogy ez velem történik. Tudja hiányozni fog ez a hely, az itteni emberek, maga aki végig vigyázott rám.- mondtam halkan.

- Te is hiányozni fogsz nekem, tudod az évek alatt nagyon a szívemhez nőttél. Megszerettelek és mindig büszke voltam rád.- mondta mire én megöleltem.

- Mindent köszönök, Ms. Preacher, maga nélkül nem biztos hogy ilyen jól viseltem volna. Sokat köszönhetek önnek és ezért sosem fogom elfelejteni.- mondtam miközben öleltem.

- Jól van Annie. Fejezd be a pakolást aztán gyere le vacsorázni. Holnap nagy nap lesz.- mondta már komolyabban mire én bólintottam majd beraktam a plüsst a bőröndömbe és behúztam azt.



A haza út nyugodt volt. Próbáltam arra koncentrálni hogy most már minden más lesz. Denise-el a repülő úton végig beszélgettem. Sok mindent elmondott a fiúkról.

- Tudod mostanában ritkán látom a fiúkat. Joe zenél és a barátnőjével utazgat, tudod ő modell, Nick nem rég szakított a barátnőjével aki szintén modell volt, 2 évig voltak együtt de a fiam úgy döntött jobb ha külön válnak. Keveset találkoztak, nem tudtak minőségi időt együtt tölteni, és ha nem találkozol a pároddal... Nos az idő és távolság előbb utóbb megöli a szerelmet, így most ő is turnézik, sorozatban szerepel, és egy film szerepre készül. Kevin meg Danielle a felesége meg New Jerseyben laknak a kislányukkal, őket gyakrabban látjuk de korántsem annyit amennyit szeretnénk. Frankie meg...nos Frankie épp most kamaszodik. A legfontosabb most a videó játék és a lányok, nincs túl sok közös témánk. Néha azt kívánom bárcsak ne kezdtek volna ebbe a zenélésbe. Akkor most mindegyik fiúnak normális munkája lenne, és nem lennének ilyen elfoglaltak és többet látnám őket. Lehet hogy nem élnének olyan fényűzésben mint most de legalább együtt lenne a család.- mondta a végét kicsit szomorúan. Rossz volt így látni ezért megfogtam a kezét és kicsit megszorítottam azt.

- Én nem foglak magadra hagyni.- mondtam mire rám nézett és elmosolyodott. Láttam hogy könnyek csillannak meg a szemében majd egyszer csak magához ölelt.

- Jajj kedvesem, köszönöm, ez nagyon jól esik.- mondta mire elmosolyodtam.

- Tudom, hogy nektek is időbe telik míg megszerettek, hisz mégis csak egy idegen vagyok és azért nekem is kell egy kis idő míg megszokom az új otthonom de tudom, hogy menni fog.

- Szeretném ha idővel a szüleidként tekintenél ránk..- mondta mire bólintottam.

- Így lesz.

- Annie, az árvaházban azt mondta az igazgatónő, hogy az apádról nincs információ, te nem is ismerted?- kérdezte Kevin.

- Nem, nem ismertem. Mikor anyát kérdeztem hol van az apukám akkor mindig csak annyit mondott hogy elment, majd mikor megkérdeztem, hogy hová a válasz csak annyi volt, hogy nem tudja.

- Értem...

- Ma már tudom hogy ez azt jelenti, hogy elhagyott minket mert nem akart engem, vagy minket. Nem kellettünk neki.- mondtam majd megrántottam a vállam.

- Na és mond mit szeretnél először csinálni Los Angelesben?- kérdezte Denise.

- Nem is tudom, ezen még nem gondolkodtam, de jó lenne elmenni a partra, vagy csak a városba sétálni.

- Rendben, elmehetünk és tartunk a városban egy bevásárló körutat. Mindent megveszünk amire csak szükséged van.- mondta Denise.

- Ohh, nem, nem kell rám sokat költeni, vannak ruháim, nekem jók azok amiket az árvaházban hordtam.- mondtam

- Ugyan kincsem, a suliba kellenek dolgok, és otthonra is. Azt szeretnénk hogy mindened meglegyen.- mondta Denise mire először nem mondtam semmit majd egy picit lehajtottam a fejem. Ahogy újra rájuk néztem nyeltem egy nagyot.

- Már megvan mindenem, az hogy újra van családom a legfontosabb, mindig erre vágytam, nem másra, nem ruhákra, sem más pénzen megvehető dologra.- mondtam komolyan.

- Jaj Annie. -fogta meg a kezem Kevin mire én vállára hajtottam fejem. Nem húzódott el ami jól esett. Végig simított karomon majd adott egy puszit a fejem búbjára.


Mikor megérkeztünk egyre izgatottabb lettem. Frankie otthon várt minket így egyből haza mentünk a reptérről. Egész úton az ablakban lógtam és bámultam az elsuhanó házakat,az óceánt, a zsúfolt utcákat, az út menti árusokat, a strandolókat, a hatalmas épületeket.

Hamarosan megálltunk egy nagy ház előtt. Ahogy Kevin behajtott az udvarra és leparkolt körbenéztem és nem is tudtam mit mondani.

- Itthon vagyunk.- nézett hátra Kevin.

- Menjünk be, jó?- simogatta meg a kezem Denise mire én bólintottam majd kikapcsoltam a biztonsági övet. Addigra Kevin már kinyitotta nekem az ajtót majd ahogy kiszálltam körbe pillantottam.

- Ez nagyon szép. Gyönyörű a kert és a ház és minden.- mondtam.

- Később kijöhetünk kicsit napozni ha van kedved. - állt mellém Denise.

- Az jó lenne.

- Akkor indulás a házba.- mondta Kevin mire elindultunk a ház felé. A bőröndömet ő hozta és ahogy Denise kinyitotta az ajtót csodás látvány fogadott, még sosem láttam ilyen szép házat, még csak elképzelni sem mertem hogy egyszer egy ilyen szép házban lakom majd.

- Heló..- lépett elém Frankie.

- Szia.- köszöntem mire ő megölelt. Jól esett ez a kedves fogadtatás.

- Örülök hogy megjöttél, ha akarod megmutatom a szobádat, kicsit kinyitottam az ablakot is .

- Mehetek?- néztem hátra Kevinékre.

- Persze, a bőröndödet felvisszük mindjárt.- mondta Kevin mire én meg Frankie elindultunk az emeletre.

- Nos ez itt a te szobád, eddig ez vendég szoba volt de átalakítottuk, én is próbáltam segíteni, de nem igazán értek ezekhez a lányos dolgokhoz. A fal alapból ilyen lila volt és ehheza színhez néztem a netről dolgokat és anyáékkal összeraktuk neked a héten. Elég rövid időnk volt rá de sikerült.- mondta mire én csak mosolyogtam.

- Nagyon szép. Köszönöm szépen. Nagyon tetszik.

- Persze át is alakíthatod, nem sértődünk meg. Ugye nem ismertük a stílusodat, de a lila szín általában minden lánynak tetszik vagy nem?

- De igen, vagyis gondolom, én szeretem.- mondtam miközben körbe sétáltam a szobában. A szoba nem volt túl cicomázva, a fal a lila egyik világosabb árnyalatára volt festve. Volt egy nagy ágy vele szemben egy kanapé- Az ágy két oldalán két kisebb éjjeli szekrény. Az egyik falnál az ágytól jobbra egy íróasztal volt rajta egy laptoppal ami szintén lila színű és egy nagy A betű díszelgett rajta illetve a szobából két ajtó is nyílt az egyik egy kis gardrób szoba volt, a másik pedig a fürdőszoba. A szobához tartozott egy szép erkély is ahová kisétálva csak ámultam és bámultam.

- Na, tetszik?- kérdezte Kevin mire én hátra fordultam és bólintottam.

- Nagyon én nem is találok szavakat. Nem tudom mit mondjak.- mondtam halkan.

- Örülünk ha tetszik.

- Én nem tudom hogy mivel érdemeltem ezt ki de nagyon köszönöm.- mondtam halkan.

- Mi vettünk neked egy laptopot amit arra használsz amit akarsz, illetve később elmegyünk és veszünk egy telefont is hogy bármikor elérjük egymást. Hogy haza tudj szólni ha késel vagy eltévedsz, oké?

- Oké, köszönöm szépen.- mondtam majd megöleltem őket.- Köszönöm.

- Ha van kedved körbe vezetlek, mutatok pár jó videó játékot.- mondta Frankie.

- Az jó lenne. Menjünk.- mondtam majd elindultunk a házban, először az emeleten majd a földszinten. Ahogy a nappaliba értünk és megláttam a zongorát rögtön odamentem és végig simítottam rajta.- Ez csodaszép.

- Igen ez az egyik legjobb. Anyáék mondták, hogy tudsz zongorázni. Kérhetek valamit?

- Persze.- néztem rá.

- Anyáéknak 3 hónap múlva lesz az évfordulójuk és szeretném őket meglepni. Én nem tudok zongorázni de arra gondoltam hogy segíthetnél nekem. Csak annyira megtanulni hogy egy darabot el tudjak játszani, vagy a legjobb lenne ha közösen adnánk elő valamit, zongorán.

- Énekelni is akarsz?

- Akarnék, bár nem tudom mit, mert nem vagyok jó dalírásban.

- Ha gondolod én írhatok valamit és aztán megcsináljuk hozzá a zenét együtt, jó?- kérdeztem.

- Uhh, az nagyon jó lenne.. Köszi.- ölelt meg amit rögtön viszonoztam.

- Köszönöm hogy ilyen elfogadó vagy velem. Tudom nehéz lehet hogy most hirtelen kaptál egy nővérkét.- mondtam komolyan.

- Mi? Dehogyis! Tök jó buli lesz, főleg hogy egykorúak vagyunk majdnem, mászkálhatunk majd a városban, bemutatlak a haverjaimnak, jól elleszünk. És a többiek is gyorsan elfogadnak majd szerintem, ők is nagyon jó fejek, majd meglátod.

- Nos, remélem.- mondtam halkan miközben a zongorát nézegettem.

- Menjünk fel és megmutatom a videó játékaimat, jó?

- Persze.- mondtam majd fel is mentünk Frankie szobájába.


Gyorsan eltelt a nap, Franki nagyon jó fej volt. Meg mutatta mivel szokott játszani és ki is próbáltatta velem. A legtöbb elég erőszakos játék volt, de volt egy ami ilyen autó versenyzős volt, na az tetszett.

Délután kicsit kiültünk a kertbe és ott beszélgettünk.

Minden egyes perc velük megerősítette bennem azt az érzést hogy hozzájuk tartozom. Még sosem éreztem ilyen biztonságban magam. És ez jó érzés volt, hihetetlen felszabadító ereje volt, sokkal lazábban tudtam viselkedni. Már nem féltem kérdezni, vagy hangosan nevetni és láttam Kevinéken hogy ez tetszik nekik. Frankie-vel gyorsan összebarátkoztunk, megígérte hogy levisz a partra és strandolunk egy kicsit.

Vacsoránál mindhárman asztalhoz ültünk. Már a főételnél tartottunk mikor Frankie megszólalt:

- Na és a többieknek mikor mondjuk el?

- Arra gondoltam hogy most vasárnap összegyűlhetnénk. Már érdeklődtem, mindenki ráér, eltudnának jönni, de persze nem mondtam biztosra, először tudni akartam, hogy nem éreznéd-e túl gyorsnak.- nézett rám Denise.

- Nem, vagyis előbb utóbb úgyis meg kell ismernem őket, kicsit félek ugyan de szerintem jó lesz a vasárnap.- mondtam miközben nagyokat nyeltem.

- Oké, akkor még ma felhívok mindenkit és fixáljuk a vasárnapot.- mosolygott Denise majd tovább ettünk.

Vacsora után Frankie elvonult a szobájába én pedig Kevinékkel ültem a nappaliban. Most nem igazán beszélgettünk csak ültünk és elvoltunk.

- Én ha nem baj felmennék lefürödni és lefeküdni.- mondtam miközben lassan felálltam.

- Ilyen korán?

- Igen, az árvaházban mindig ilyenkor fürödtünk és feküdtünk, kell idő míg átállok arra hogy nincs olyan szigorú házirend illetve ma ki is fáradtam. Jobb ha kialszom magam.- mondtam mosolyogva.

- Persze, megértjük akkor jó éjt de lehet, hogy benézünk még.- mondta Denise majd felállt és adott egy puszit a homlokomra, majd őt követte Kevin aki szintén így tett.

- Aludj jól.- mosolygott mire én bólintottam majd elindultam az emelet felé. Egyenesen a szobámba mentem majd a bőröndömet felraktam az ágyra és kihalásztam belőle egy pizsamát és az alvós plüssömet.

A pizsit megfogva bementem a fürdőbe majd a kabinban megnyitottam a vizet és gyorsan ledobáltam magamról a ruhákat és beálltam a kellemesen langyos víz alá. Ahogy a víz cseppek végig folytak a bőrömön lehunytam a szemem. Bele gondoltam hogy az árvaházban sosem tudtam volna így lezuhanyozni, hogy senki sem zavar, hogy nem kell sietnem, hogy nem kell a vízzel spórolni...

Igen az egy más világ volt, vagy inkább ez a más világ, nem is tudom. Szerettem ott élni, már megszoktam, tudtam hol a helyem, mindig tudtam mit kell tennem, mi a dolgom, itt viszont, nincsenek betarthatatlan szabályok, nem korlátoznak, azt csinálhatok amit akarok. És a legfontosabb, hogy egy család része vagyok.

1. rész / A múlt fájó évei.../

"A fájdalom a maga különös módján mindenkiből új embert csinál."

Grégoire Delacourt 

A nevem Isabella Anne Jones, 16 éves vagyok. 6 éves korom óta egy árvaházban lakom. Anyám meghalt, de még a betegsége alatt elvettek tőle és bezártak ide, apámat sosem ismertem, anyámat csak néha kérdeztem hogy ő hol van de mindig csak annyit mondott hogy egy katona volt és a nevét sem tudja. Szóval igen, egy egy éjszakás kaland eredménye vagyok én, nem terveztek, nem vártak, talán nem i szerettek míg meg nem születtem. Viszont azután anyám mindent megtett értem. Neki hála sosem szenvedtem hiányt semmiben. Szeretett engem és valószínűleg mindentől meg akart óvni ezért nem mondta el mikor kiderült a betegsége, bár kicsi voltam, azt már tudtam hogy ha valaki súlyos beteg az a mennybe kerül.

Egy nap, mikor haza értem az iskolából két nő várt rám. A ruháim már be voltak pakolva és a kedvenc alvós mackóm. Elvittek, és anyám nem akadályozta meg, akkor nem tudtam miért és ezért haragudtam rá. Sosem jött be meglátogatni, sosem érdeklődött irántam. Bekerültem 40 korombeli gyerek közé , egy teremben tízen aludtunk. Az árvaháznak egy egy szintjét foglalták el a gyerekek korcsoportok szerint. A földszinten voltak a kisbabák és ahogy korban nőttek éveink száma, úgy haladtunk az emeleteken felfelé. Én a harmadik emeleten voltam. Fölöttünk még volt 3 emelet és a tető amit ráccsal vontak köre.Az ablakok szintén be voltak rácsozva, egyfajta börtönben éltünk.

Egy nap megfogták a kezem és elvittek engem. Egy kórházba mentünk, anyámhoz. Egy fehér szobában feküdt egy ágyon, körbevéve gépekkel. Amik csipogtak. Megfogta a kezem és bocsánatot kért majd sírni kezdett. Nem értettem, nem tudtam miért vagyunk ott, nem értettem hol volt addig az anyukám, miért hagyott magamra, miért küldött idegenekhez. Megöleltem de akkor még nem is sejtettem hogy akkor fogom utoljára megölelni hogy akkor látom utoljára. Sírt, és én is sírtam mert ő szomorú volt, ez rosszul esett, azelőtt sosem láttam így... Egyszer csak lehunyta szemeit és elaludt, vagyis ezt mondta a gondozónőm aki végig mögöttem állt. Még adtam anyának egy puszit, mert azt mondták hogy mennünk kell Ott nem mondták el hogy mi történt, csak másnap mikor felébredtem. Azt mondták elment, meghalt, a mennyben él tovább. Én csak sírtam, tudtam mi az a halál, tudtam hogy ez azt jelenti, hogy többé nem láthatom őt. Adtak egy napot, aznap nem kellett iskolába mennem. Csak ültem az udvaron a nagy tölgyfa alatt és sírtam miközben a mackómat szorítottam magamhoz, a macit amit anyától kaptam. Aznap nem ettem és nem beszéltem senkivel, csak csendben elaludtam. Másnap már mentem iskolába, nem mondtam el senkinek, magamban tartottam, évekig magamban tartottam, csak annyit beszéltem amennyit muszáj volt.

8 éves voltam mikor először örökbe fogadtak. Egy kedves házaspár jött értem, volt már két gyerekük, egy fiú és egy lány. A gondozók előtte felvilágosítottak hogy hálásnak kell lennem amiért végre magához vesz valaki. Hogy örülhetek hisz lesznek szüleim, testvéreim, csak bólintottam, nem érdekeltek én csak anyát akartam. Mint később kiderült én sem érdekeltem őket. Már azt sem értettem miért kellek én nekik, még csak nem is beszélgettek velem, csak rám mutattak. Honnan tudták hogy engem akarnak, hogy én kellek nekik? Hát sehonnan, nem tudták, nem is érdekelte őket. Mikor “haza” értünk hozzájuk a földszinten kaptam egy kis szobát, egy olyan kamra szerűt. Sötét volt, mindössze egy kis ablak volt benne ami alig eresztett be fényt és levegőt. Volt még benne egy kisebb ágy és egy szekrény, meg egy szék, egy faszék amit úgy tákoltak össze. Azt mondták az lesz az íróasztalom, vigyázzak rá. Kioktattak hogy ne fogyasszak sok vizet és áramot mert az pénzbe kerül, ha sokat használom nem lesz hasznuk belőlem. Nem mehettem fel az emeletre ahol a többiek laktak, és az udvaron is csak egy órát tölthettem amíg megetettem a kutyát és összetakarítottam utána.

A “testvéreim” gorombák voltak. Egy ikerpár akik ugyan külsőre nem hasonlítanak egymásra, belsőre annál inkább. Mindketten bunkók voltak, csúnyán beszéltek, a szüleiket cselédnek nézték, akik persze mindent megtettek és ugrottak az első füttyentésre. 10 évesek voltak, vagyis két évvel idősebbek mint én és termetre is legalább kétszer akkorák. Sokszor megütöttek, még akkor is ha nem tettem semmit, ha nem beszéltem, mindig volt valami amibe bele köthettek. Miután a szülők rákérdeztek miért ütöttek meg azt mondták rosszalkodtam, vagy fellopóztam az emeletre és elvettem a játékaikat, ilyenkor volt hogy az “ anyukámtól” is kaptam egy pofont.

Nem éreztem igazságosnak de sosem szóltam emiatt, tudtam hogy csak többet kapnék.

Depressziós lettem, alig ettem, nem tanultam, nem beszéltem senkivel. Folyton csak a kék, zöld vagy épp lila foltjaimat takargattam. Egyik nap mikor kijöttem az iskolából láttam a régi iskolabuszt amivel az árvaházból vittek a suliba. Rajta ültek a gyerekek akiket ismertem, akiket szerettem, a barátaim, az a kevés aki volt. Ekkor már féléve bántalmaztak és 8 hónapja éltem az új “ családommal” . Elindultam arra amerre a busz ment és ugyan el tévedtem de estére az árvaházhoz értem. Becsöngettem, nem gondolkoztam. Az a gondozó nyitott ajtót akit szerettem is valamennyire. Mikor meglátott nem értette mit keresek ott, de beengedett. Ahogy ott le tettem a táskám levettem a pulóverem és ahogy meglátta a sebeket és a foltokat a testemen megértette. Hívta az igazgatót majd az orvost, megvizsgáltak és kikérdeztek. A gyámhivatal egy hónap múlva adta ki a határozatot miszerint elvesznek a “családomtól”, és visszaküldenek az árvaházba. Bár már az alatt az egy hónap alatt is ott laktam csak addig ideiglenes címszóval amíg nem döntenek a sorsomról.

A következő 3 év nyugodtan telt, nem kellettem senkinek. Csendes gyerek voltam, és ugyan sokszor jöttek házaspárok, én nem nyitottam feléjük, azt hitték befordultam, hogy depressziós vagyok, és nekik nem kell olyan gyerek aki egyszer pszichopata sorozat gyilkos lesz. Nekik egy bájos kislány vagy kisfiú kell aki folyton jókedvű és bájosan mosolyog. Sosem értettem hogyan lehetnék jókedvű mikor ott élet, mikor árva vagyok , ennek örülnöm kellene talán? Ezt nem tudtam értelmezni.

12 éves voltam mikor újra magukhoz vett egy család, de ott nem is törtem magam, csak voltam. Ha kérdeztek válaszoltam, ha nem hát nem beszéltem. A házaspárnak 3 fiú gyereke volt, a legkisebb 3 éves volt, rá sokat kellett vigyáznom. Volt egy velem egykorú és egy 15 éves. A két nagyobb fiú folyton piszkált. Pont nyári szünet alatt vettek magukhoz, a szülők dolgoztak, a szomszéd figyelt ránk. A fiúk pedig kihasználták hogy a szomszéd néha elalszik mert már nem volt fiatal. Olyankor tapogattak és mutogatták az “izmaikat”, sosem láttam izmot rajtuk és ezt meg is mondtam nekik. Akkor a nagyobb, Peter letolta a nadrágját , és megláttam azt, azt amit azelőtt soha. Elszaladtam.

Ezt a nyár alatt többször megismételte, én próbáltam tudomást sem venni róluk. A szülők mindig este értek haza, nem foglalkoztak a kölykökkel. Vacsoráztak és lefeküdtek, a picit magukkal vitték. Mi hárman már nagyok vagyunk, mondván, eltudjuk magunkat látni. Igen ez igaz volt, de sokszor féltem fürödni is mert a fiúk kukkoltak. Egy tanévet töltöttem ott, folyamatosan megaláztak mind szavakkal mind a viselkedésükkel.
Egyszer tovább fajult a dolog a mutogatásnál, azt akarta hogy megfogjam és simogassam, hogy vegyem a számba. 13 éves voltam, azt mondta más országokba ilyenkor már gyereket szülnek, és hogy ő az apja újságaiban olvasta hogy a nő dolga hogy kielégítse a férfit és látott képeket. Azt akarta velem is csinálni. De én elbújtam a szobámba. Az “ anyánk” egy nap bejött a szobámba és kikérdezte a leckét, én pedig felmondtam, majd elmondtam neki mit tett Peter. Dühös lett, azt hittem a fiára, de nem, én húztam a rövidebbet, felkapta a vonalzót az asztalról és arcon csapott vele, majd a földre lökött és rázni kezdett, miközben kiabált. Bejöttek a fiúk. Sírva könyörögtem Peternek hogy mondja el hogy igazat mondtam de ő csak nézte ahogy az anyja üt vág majd kiment. Mire megnyugodott és abba hagyta ütlegelésemet a földön fekve zokogtam. Vérzett a szám, fájt a fejem, nem tudtam mozdulni Mindenem sajgott, de leginkább a karom és a bordáim, rázott a hideg. Ekkor jött meg az “ apánk”. Ő sosem bántott, sőt, próbált kedves lenni, de otthon “ anyánk “ viselte a nadrágot. Mikor meglátott a földön egy darabig csak nézett majd közelebb jött és felrángatta “ anyát” majd megrázta. A nő nagy nehezen észhez tért majd lenézett rám és kiszaladt. “apa” letérdelt mellém majd elővette telefonját és felhívta a mentőket, elmondta mi történt és kért egy kocsit. Én csak bámultam őt. Ahogy eltette telefonját megfogta a kezem mire feljajdultam. Engedett fogásából de nem eresztette el teljesen.

- Ne haragudj rám.- suttogta mire csak pislogtam egyet.- Sosem védtelek meg, pedig te nem ezt érdemled. Kérlek bocsáss meg nekem.- mondta könnyes szemekkel.

- Nem haragszom.- válaszoltam halkan mire elmosolyodott.

- Köszönöm. Mit tegyek, mit szeretnél?

- Engedjenek vissza az árvaházba, én...én oda tartozom, nem akarok itt lenni, sajnálom.- mondtam mire ő bólintott.

- Oké, megértem, a kórházból felhívom őket. Be mehetek veled?- kérdezte

- Igen.- válaszoltam egyszerűen.

Hamarosan megérkeztek a mentősök és óvatosan felfektettek az ágyra és kivittem. Tom aki az apánk volt beült mellém és csak bámult.

A kórházban megvizsgáltak, meg röntgeneztek , kikérdeztek majd befektettek. Mindent elmondtam az orvosnak, ott volt Tom is. Az orvos közölte vele hogy az ilyen eseteket jelenteni kell, miután súlyos testi sértéssel vádolta meg Tom bólintott.

Vallomást tettem másnap reggel, ott volt Tom is és ő is így tett, ő tette meg a feljelentést a felesége ellen és magát is bűnösnek vallotta amiért sosem törődött velem, bár ez inkább nekem szólt mintsem a rendőröknek.

Pár nappal később visszaszállítottak az árvaházba, immár egy emelettel feljebb kerültem. Már 13 éves voltam, közeledtem a 14-hez, sokan voltak azok közül akikkel még azelőtt laktam egy szinttel lejjebb így nem volt olyan rossz a vissza illeszkedés.

Tom bejött néhányszor meglátogatni, elmondta hogy “anyát” letartóztatták és 3 évre bűntették amit egy börtönben kell letöltenie. Tom beadta a válási papírokat és ő neveli a gyerekeket, már nem félt határozottnak lenni. Összesen 4-szer látogatott meg, és a negyedik alkalommal egy nyakláncot is kaptam tőle egy nagyon szép medállal ami egy kereszt volt. Azt mondta Isten vigyázni fog rám és hamarosan megtalálom a helyem a világban, mert megérdemlem majd megölelt és elment. Többé nem láttam. New Yorkba költöztek új életet kezdeni.

Ekkor már nem akartam több családhoz kerülni, ott akartam maradni egészen addig amíg betöltöm a 18 éves kort mert akkor kötelezően el kell hagynom az árvaházat. Már nem akartam új embereket megismerni, már nem érdekelt, nem akartam újra beilleszkedni, vagy megpróbálni azt tenni. Féltem az ismeretlentől, jobban bíztam az árvaházban, és ami kellett az ott volt velem, az alvós mackóm amit még édesanyámtól kaptam.